Az érkező telepesek szeme előtt pusztaság és gyom volt csupán az a hely, amit ma mi Torontálvásárhelynek nevezünk. Hihetetlen és önfeláldozó munkájukkal néhány év alatt otthont teremtettek maguknak, családjaiknak, és ha jól meggondoljuk, nekünk is. Isten áldó keze velük volt, munkájuk és fáradozásuk eredményes és gyümölcsöző lett.
A telepesek házhelynek hatalmas portákat kaptak, és minden család annyi földet a település határában, amennyit meg tudott művelni. Voltak kézműves mesterek, zenészek stb., akik vagy nem igényeltek földet, vagy csak keveset, mivel mesterségük más megélhetési lehetőségeket nyújtott.
A település szépen épült, fejlődött; csak egy fájdalma maradt az ideköltözött színtiszta magyar kálvinista (református) közösségnek: Mindenkinek volt háza, még csak Istennek nem. A született gyermekeket a szomszédos falvak német ajkú evangélikus lelkészei keresztelték, házasságkötéseik megáldására Isten áldását szintén a szomszéd lelkészek által kérték. Öt év elteltével azonban, 1794-ben Torontálvásárhelyen a református hívek befogadták első lelkészüket, Tarr János személyében. Megalakult az Egyházközség, presbitériumot választottak és elkezdődött az egyházi élet is. A presbitérium első határozatai között szerepelt egy templom építése, melyben a hívek zenghessék: „Tebenned bíztunk, eleitől fogva.”
A település központjában, olyan épület emelkedett, mely nem csak az istentiszteletnek adott helyet, hanem az oktatásnak is, valamint egy kisebb helyiségben katonai hivatal is működött – határőrvidék lévén a terület. Ide gyűltek össze a reformátusok Istent magasztalni és ide jártak tanulni gyermekeik. Ebből az időből ered az a szokás, hogy minden reggel istentiszteletet tartunk, ma már reggeli áhítatnak hívjuk. Ma már 5-10-en jönnek el, egykor azonban minden férfinak ott kellett lenni reggel a fél nyolcas katonai névsorolvasáson, mely után a templomba vonultak Istentiszteletre.
Ettől az időtől kezdve a település és az egyházközség történelme összefonódik. Nem lehet úgy beszélni az egyikről, hogy közben a másikat ne említsük. E történelmi egységnek akkor kezdett vége szakadni, amikor elkezdődött az az erőszakos szerb betelepítés, aminek következménye ma már az, hogy csak reméljük, hogy Torontálvásárhelyen a magyar lakosság több mint 50 %-ot tesz ki.
1830-ban hatalmas tűzvész pusztított a faluban, melyek a református templom is martaléka lett. A kis, nádfedeles templom leégése után az Egyházközség Presbitériuma 1833-ban döntött afelől, hogy új templomot fognak építeni, egy szebbet és nagyobbat, hogy a gyülekezet méltó helyen tudjon leborulni Ura előtt, aki oly sok csapásban is népével volt, megóvva őt a pusztulástól. Ekkor alakul ki az Egyházközségben az, hogy két gondnokot választanak, akik a templom építésének felügyeletével is megbíznak.
A templom 1838-ra készül el. A gyülekezet áldozatos munkája után fellélegezve ül le az új templom padjaiba és hálával hallgatja a mindenható örök üzenetét.
A gyülekezet tagjainak száma az évek során néha az ötezret is meghaladja. Hogy ma már csak 1600 egyháztagot számlálunk, annak több, szomorú oka is van. Előbb a betegségek és a háborúk tizedelték meg a falu lakosságát. Később az önkéntes kivándorlás, elköltözés valamint a kevés gyermek vállalása ritkított. Természetesen a háborúba a közösség fiataljait, jövőjét vitték el, ők vesztek oda. A kivándorlók is mind fiatalok voltak, így máshol nevelték gyermekeiket, unokáik már nem is tudják, hogy Torontálvásárhely hol van (Tisztelet a kivételnek.). Nem csoda tehát, hogy a gyülekezet elöregedik, a kevés fiatal, akik megmaradtak kénytelenek máshova költözni a munkavállalás miatt.
Ahogy ezt így leírtam, nagyon elszomorítónak hangzik, a számok egyértelműen egy lassú befejezés felé mutatnak. Mi azonban nem matematikusok vagyunk, hanem reformátusok. Mi lehet, hogy már nem látjuk a lehetőséget, mert mi nem sokat látunk, viszont hiszem, hogy Istennél már készen áll a megoldás, a lehetőség. Mi nem azért fogunk megmaradni, mert foggal-körömmel harcolunk érte (ha harcolunk), hanem mert Isten akarja a megmaradásunkat, hogy e vidéken legyen Igéjének és annak hirdetésének magyar református képviselője is.
334. Hatalmas Isten! Népek közé szórva
A II. Református Világtalálkozó himnusza
1. Hatalmas Isten! Népek közé szórva,
"Tebenned bíztunk eleitől fogva"!
Mikor másunk nem volt, csak könny és zsoltár,
Otthont keresve hajlékunk Te voltál.
Szólj, ötágú síp, zengj, magyar ének,
Adj hálát az ég nagy Istenének.
2. Bibliás ősök sírja fölött állva,
Találjon e nép végre önmagára;
Köszönjön meg mindent a „védő kar”-nak,
S légyen testvére magyar a magyarnak!
Szólj, ötágú síp, zengj, magyar ének,
Adj hálát az ég nagy Istenének!
3. Kegyelmes Atyánk! Népek közé szórva,
„Tebenned bíztunk eleitől fogva”!
Add: éljünk egymásért és senki ellen,
Bárhol a földön, de Isten-közelben!
Szólj, ötágú síp, zengj, magyar ének,
Adj hálát az ég nagy Istenének!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése